(Phototherapy Techniques: Exploring the Secrets of Personal Snapshots and Family Albums)
Judy Weiser pszichológus, fotóterapeuta, a vancouveri PhotoTherapy Centre alapítója
2. rész
A fényképek használatának indoklása a terápiában
A fénykép megőrzése nem csupán egy papírlap megőrzését jelenti; ennél sokkal több: egy pillanat megörökítését, amely megmarad, mintha megfagyott volna az időben. Amit ezen a kis papírlapon látunk, háromdimenziós élményként érzékelhető, mintha “életre kelne” és a jelenben létezne, noha valójában már régóta elkészült. A néző ott érzi magát a kép terében és idejében, mintha fizikailag is jelen lenne. Olyan hatást kelt, mintha maga lenne a fényképezőgép, vagy legalábbis az a személy, aki megörökítette a pillanatot.
Mivel a fényképeken megjelenő jeleneteket úgy érzékeljük, mintha saját szemünkkel látnánk őket, gyakran nem tudatosul bennünk, hogy a látványt valójában egy eszköz közvetítette. Az emberi elme nem különíti el a fénykép tartalmának vizuális észlelését a tényleges vizuális tapasztalattól. Ez olyan meggyőző erővel ruházza fel a fényképeket, amely néha hamis lehet.
A fénykép így könnyen válik egyfajta “tranzakciós tárggyá”, amely összekapcsol különböző valóságokat anélkül, hogy a néző ennek tudatában lenne. Az emberek automatikusan, tudattalanul átlépnek egy kognitív szakadékot: a fénykép nézése összefonódik a jelen pillanatban való ottlét érzésével. Emiatt gyakran azt gondoljuk, hogy a fényképezőgép nem tud hazudni, hiszen “valóban” azt rögzítette, ami “ott” és “akkor” történt. Holott a fényképet nem a gép készítette, hanem egy ember.
A fénykép tehát különleges kettősséggel bír: egyszerre valóságos illúzió és illuzórikus valóság, az idő egy pillanatának rögzítése, amelyet mégsem lehet teljes egészében megragadni. Az emberek a fotózás révén próbálják megállítani az időt, bár ez lehetetlen. A fényképek érzelmi töltettel bírnak, mintha elektromágneses vázlatok vagy jegyzetek lennének, és ezért személyes képeket soha nem lehet teljesen objektíven szemlélni. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a fénykép “papír, amelyre érzelmeket kentek” – természetesen “emulzióra” gondolt, de ez a megfogalmazás mégis mélyen megmaradt bennem.
Bár minden fénykép technikailag csupán egy papírlap, amelynek egyik oldala fényérzékeny anyaggal van bevonva, az érzelmi töltetük sokkal összetettebbé teszi őket. Ezek a kis papírdarabok olyan “elő-tudatos” jelentéseket hordoznak, amelyek túlmutatnak a látható és kézzelfogható művészi értéken. Hatásuk áthidalja az időt és a kapcsolatokat, visszhangot keltve az emberekben, az emberek között, a múltból a jövőbe. Nem véletlen, hogy az emberek a fényképeiket úgy kezelik, mintha tele lennének élettel: fájdalmat éreznek, ha elvesznek, elküldik őket másoknak, ha személyesen nem tudnak jelen lenni, vagy éppen megőrzik őket, hogy emlékeiket örökre életben tartsák.
Ezek a jelenségek jól megmagyarázzák, miért lehetnek a fényképek hasznos eszközök a terápiában. Lehetővé teszik az idő egy pillanatának mélyebb vizsgálatát, miközben új perspektívákat nyitnak meg ugyanannak a képnek a többszöri szemlélése során. Minden fénykép hordoz egy történetet és titkokat, amelyeket elmesélhet, ha a megfelelő kérdéseket tesszük fel.
Az emberek által készített vagy gyűjtött fényképek – legyenek azok képeslapok, plakátok, üdvözlőlapok, magazinoldalak vagy naptárképek – személyes jelentést hordoznak. Azért készítik vagy őrzik meg őket, mert valamilyen szempontból fontosnak tartják. Egy ember fényképeinek összessége így egyfajta “önarcképként” is felfogható, hiszen senki sem tart meg olyan képeket, amelyekhez nem kötődik érzelmileg. A fényképek, amelyeket különös jelentőséggel ruházunk fel, sokat elárulnak életünkről és belső világunkról, különösen, ha mélyebb elemzésnek vetjük alá őket.
A fotózás során valaki megpróbál egy emléket rögzíteni egy számára fontos pillanatról – egy pillanatról, amely különleges, mert a fényképező így látja. Ha egy fénykép “jól sikerül”, az azért van, mert megfelel a készítő elvárásainak; ha nem, akkor valószínűleg van egy elképzelése arról, hogy mi nem működött.
A fényképekhez való viszonyulás rávilágít arra, hogyan látjuk önmagunkat és hogyan szeretnénk, hogy mások lássanak minket. A terápiás folyamat során ez segíthet az egyén önértékelésének, hiedelmeinek és belső világának feltárásában. A fotóterápia során a kliensek gyakran nemcsak a képeik tényleges tartalmát, hanem az azokhoz kötődő érzéseket és jelentéseket is elemzik, ami mélyebb önismerethez vezethet.
A személyes és családi fényképek újraértékelése során a kliensek gyakran olyan dolgokra is ráébrednek, amelyek korábban rejtve maradtak előttük. Azok a felismerések, amelyek később nyilvánvalóvá válnak, potenciálisan már ott voltak a kép készítésekor, de csak később nyernek jelentőséget. Egy tapasztalt terapeuta ezt a folyamatot irányíthatja, hogy segítse a klienst az élete mélyebb megértésében.
Az önmagunkról alkotott belső kép meghatározza, hogyan érzékeljük a valóságot. Az emberek hiedelmei befolyásolják, mit és hogyan dolgoz fel az elméjük. Ha egy terapeuta nem használja ki a páciensek számára fontos fényképeket mint terápiás eszközöket, akkor számos jelentős információ maradhat rejtve.
Ezért minden művészetterapeutának ismernie kellene a fotóterápia alapjait, függetlenül attól, hogy alkalmazza-e azt a saját gyakorlatában. A digitális világban, ahol a képek kiemelt szerepet játszanak, a fotóterápia ismerete kulcsfontosságú lehet. A cikk további részében részletesen tárgyaljuk az öt fő fotóterápiás technikát, bemutatva azok interaktív alkalmazását, valamint további forrásokat ajánlunk az érdeklődők számára.
Photo © Judy Wieser
HU 
EN