(Phototherapy Techniques: Exploring the Secrets of Personal Snapshots and Family Albums)
Judy Weiser pszichológus, fotóterapeuta, a vancouveri PhotoTherapy Centre alapítója
3. rész
A FOTÓTERÁPIA TECHNIKÁI (PÉLDÁKKAL)
A fotóterápia nem arról szól, hogy a terapeuta a fényképek alapján értelmezi a páciens élményeit helyette vagy a nevében. Éppen ellenkezőleg: a páciens saját észlelései és érzései képezik a kiindulópontot, amelyeket a fényképek inspirálnak, és a terapeuta kérdései segítenek feltárni. A fényképek által kiváltott érzések és benyomások minden egyes páciens számára egyediek lesznek. Mivel nincs egyetlen „helyes” módja egy fénykép értelmezésének, semmilyen külső értékelési kritérium nem alkalmazható objektív mérceként. A terapeuták természetesen megoszthatják saját észleléseiket a képekről, ám ezek nem lehetnek előbbre valók a páciens értelmezésénél.
Hasonlóképpen, egy fényképre adott egyéni reakció önmagában nem tekinthető diagnosztikai jelzőnek vagy egy adott mentális állapot bizonyítékának. Éppen ezért nem szabad általános következtetéseket levonni egy-egy elszigetelt válaszból. A fotóterápiás technikákban jártas terapeuták azonban arra vannak kiképezve, hogy észrevegyék a visszatérő mintázatokat, témákat és ismétlődő struktúrákat – akár generációkon átívelően is –, valamint az érzelmi reakciókat, amelyek mélyebb belső érzéseket tükröznek, még ha a páciens ezeknek az adott pillanatban nincs is teljesen tudatában.
A fényképek készítése vagy a terápiás ülésre való elhozása csupán a kezdet. Amint egy fénykép bekerül a terápiás térbe, a következő lépés annak feltárása, a képekkel való párbeszéd indítása: milyen gondolatokat, érzelmeket, emlékeket ébreszt? Mit üzen vizuálisan? Hogyan változhat a jelentése, ha más nézőpontból szemléljük? Milyen művészeti mediációs eszközök segíthetnek a mélyebb megértésében? Míg a fényképész számára egy elkészült kép a végpontot jelenti, addig a fotóterápiában ez csupán a kezdőpont.
A terapeuta kezdetben egyszerű, nyitott kérdéseket tesz fel, hogy segítse a pácienst a mélyebb önvizsgálatban vagy a külvilág felé fordulásban. Ilyen kérdések lehetnek például: „Mi ennek a fényképnek a története?”; „Hogyan készült?”; „Mit jelent számodra?”; „Milyen gondolatokat, érzéseket hív elő benned?”; „Emlékeztet más fényképekre, amelyek összetartozhatnának”? ; „Milyen ember készíthette ezt a képet?”; „Miért ezt a pillanatot ragadta meg?”; „Ha változtathatnál rajta, mit módosítanál, és miért?”; „ Mit kérdezne a fénykép, vagy mit mondana, ha beszélni tudna?” „Van valami, amit szeretnél mondani vagy kérdezni a fényképtől?”; „Van-e kapcsolat más fényképeiddel?”; „Mit gondolnának róla szeretteid?” „Mit mondanának az emberek a válaszaidról?” és így tovább. Természetesen nemcsak a tényleges válaszok lesznek értékelhetők terápiás szempontból, hanem az egész folyamat is, amely során felfedezik a válaszok mögött rejlő motivációkat. A terápiás érték sokszor inkább abban rejlik, hogy miért válaszol így a páciens, mint abban, hogy konkrétan mit mond. A fényképekkel való interakció gyakran értékes további információkat és érzelmi töltetet tár fel, szinte mint melléktermékeket az azonosító nyomozás során.
A fotóterápiás munka során nem csupán passzívan szemléljük a képeket, hanem aktívan használjuk őket: új képeket készítünk, pózolunk, beszélgetünk, hallgatunk, narratívákat alkotunk. A fényképek gyűjtését a terapeuta irányított feladatokkal segítheti, amelyeket más kreatív technikákkal újraalkotjuk, más művészeti terápiás tevékenységekkel kombináljuk, vagy akár más fényképekkel animált párbeszédbe helyezzük őket.
A páciens és a terapeuta együtt vizsgálják a képeket, és közösen fedezik fel a vizuális szimbólumok jelentését. Ez egy interaktív folyamat, amelyben a belső és külső világ elemei összekapcsolódnak. Nem csupán a képek vizuális tartalma fontos, hanem minden, ami történik, miközben a páciens kapcsolatba lép velük. Az emlékek, érzések és gondolatok, amelyek a fotó-párbeszéd során felmerülnek, gyakran terápiás szempontból fontosabbak, mint maguk a fényképek.
Minden terapeuta egyéni módon alkalmazza a fotóterápiás technikákat, saját képzettsége, elméleti irányultsága és a terápiás célok függvényében. Számos publikáció mutatja be ezek alkalmazását különböző helyzetekben és pácienscsoportokban. Az alábbi öt technika egy egyszerű, jól érthető keretrendszert ad arra, hogyan használhatók ezek a módszerek hatékonyan és egymással összhangban.
A következő fotóterápiás technikák olyanok, mint egy kéz ujjai: nem különálló elemek, hanem egy összefüggő, egymásra épülő rendszer részei. Nem szükséges őket szigorú sorrendben alkalmazni, és nincs egyetlen „helyes” módjuk sem – a lényeg, hogy a pácienst mindig etikusan és személyre szabottan kezeljük. Mivel ezek a módszerek szorosan összefonódnak, nehéz őket egyenként megtanítani, de a megértéshez ideiglenesen mégis szükség van arra, hogy külön-külön tárgyaljuk őket.
Ezek a leírások csupán bevezetést nyújtanak, néhány példával illusztrálva a módszereket. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a fotóterápiás technikák elsajátítása gyakorlati tapasztalat útján a leghatékonyabb. A módszerek hatásait saját élményként megélve lehet igazán megérteni, mielőtt páciensekkel kezdenénk alkalmazni őket.
1. A PÁCIENS ÁLTAL KÉSZÍTETT VAGY HOZOTT FÉNYKÉPEK
Minden fénykép egyfajta önarckép is, amely visszatükrözi készítőjét. Akár tudatosan, akár ösztönösen, minden döntés – hogy mit, mikor, hol és miért fényképezünk le – információt hordoz rólunk. A terapeuták nemcsak a fényképeken megjelenő témákat vizsgálják, hanem az ismétlődő mintázatokat, személyes szimbólumokat és rejtett jelentéstartalmakat is.
A páciens által készített vagy gyűjtött képek (magában foglalhatja azokat a fényképeket is, amelyeket fénymásoltak, ragasztottak, digitálisan készítettek, elektronikus úton szkenneltek, vagy más módon készítettek el) segítenek feltárni az életükben meghatározó aspektusokat. A terapeuták nemcsak a pácienseik fényképeinek „tényét” vizsgálják, hanem szélesebb mintákat is keresnek, mint például ismétlődő témák, személyes szimbólumok és metaforák, valamint egyéb vizuális információk, amelyekről a páciens lehet, hogy nincs tudomása, amikor a fényképet készítette.
A terapeuták adott témára vagy célra irányuló fényképezési feladatokat is kijelölhetnek, amelyek mélyebb önismereti munkát segítenek elő. Nincs szükség arra, hogy az elrendelt fényképes feladatok szigorúan fókuszáltak legyenek, mert a „széles hálóval való halászás” gyakran jobb „fogást” eredményez. Ha a páciensek csak azt fényképezhetik, ami őket megérinti, akkor nagyobb kontrollt kapnak az ismeretlen és váratlan aspektusok felett. Az, hogy saját magukból hozzák elő a dolgokat, jobb nézőpontot ad számukra, amelyből biztonságosabban tudják felfedezni őket, ahogy az alábbi példák is mutatják.
Akár a páciensek saját kezdeményezésükre hoznak már elkészített fényképeket, akár a terapeuta kérésére, ezek felhasználhatók arra, hogy a beszélgetést olyan életük aspektusaira irányítsák, amelyek túlmutatnak azon, amit a fényképeiken láthatunk.
Példa:
Egy nő története érzékletesen bemutatja, miként váltak az általa spontán készített fényképek váratlanul és meglepő módon olyan erőteljes kommunikációs eszközökké, amelyek mélyen érintették őt. Csak akkor fedezte fel a képekben rejlő titkos, metaforikus üzeneteket, amikor megállt, és tudatosan átgondolta azok jelentését.
Elmesélte, hogy miután végignézte fiatal unokahúga balettpróbáit, úgy döntött, a fényképezőgépet is magával viszi az előadásra. Sokat fotózott, hiszen a gyerekek „olyan aranyosan néztek ki.” Lelkes nagynéniként és amatőr művészfotósként három tekercs filmet használt el, nemcsak unokahúgát, hanem több más gyermeket is megörökítve, akik minden figyelmüket a tánc tökéletesítésére összpontosították. Az élmény örömet szerzett neki, és a kész képeket szétosztotta a családtagok között. Az unokahúga különösen nagyra értékelte a róla készült fotókat. A nő elmesélte, hogy a kislány szépen teljesített a balettelőadáson, és mindenki megkönnyebbülésére nem követett el hibát, amely kínos helyzetbe hozta volna.
Amikor rákérdeztem, miért tartotta fontosnak ezt a megjegyzést, és valóban ennyire lényeges-e egy ötéves gyermek számára a hibátlan teljesítmény, egy pillanatra elgondolkodott, majd így felelt:
„Azt mondják, három tekercs filmet használtam az esemény dokumentálására, de valójában a legtöbb fotó a feszültség és a kiszolgáltatottság pillanatait örökítette meg a fellépő lányok arcán. A mi családi hagyományunkban a lányoknak szinte automatikusan balettiskolába kellett járniuk. Magas és erős testalkatú voltam – igazi kisfiús alkat –, és egyáltalán nem élveztem, amikor hetente egyszer balettruhába kellett bújnom. Valójában az egész élmény traumatikus volt számomra… annyira, hogy teljesen elfojtottam ezt az időszakot a gyerekkoromból, és mostanáig nem is gondoltam rá. Soha nem éreztem, hogy közéjük tartoznék. Óriásnak éreztem magam a többi lány mellett – azok mellett a sznob, felső középosztálybeli gyerekek mellett, akiket a szüleik balettre küldtek. És most, amikor végignéztem ezeket a balettfotókat, hirtelen felszínre törtek az érzések – a feszültség, a szorongás, az ügyetlenség –, amelyeket egykor magam is átéltem.” (1. ábra).
Figura 1 ©2004, copyright A.R./ Judy Weiser
Folytattuk a beszélgetést arról, hogyan érezte magát, milyen elvárások voltak vele szemben gyermekként a családjában, és hogy a társadalom milyen viselkedési normákat írt elő számára. Megpróbáltuk összekapcsolni ezeket a korai „tanításokat” jelenlegi élethelyzetével – azzal, hogy egyedülálló, szakmájában sikeres nőként él egy világban, amely látszólag számtalan elvárást támaszt vele szemben. Az ártatlannak tűnő fényképei, amelyeket kezdetben csak „kedvességből” készített, későbbi dekonstrukciójuk és elemzésük során számos, korábban tudattalan összefüggést hoztak felszínre a múltjából.
2. A PÁCIENSEKRŐL MÁSOK ÁLTAL KÉSZÍTETT FÉNYKÉPEK
Azok a képek, amelyeket mások készítenek rólunk, bepillantást engednek abba, hogyan látnak minket mások – és hogyan nézünk ki akkor, amikor nem egy tükör visszaverődésén keresztül figyeljük magunkat. Az emberek ritkán gondolnak tudatosan arra, milyen vizuális üzeneteket közvetítenek a külvilág felé, pedig ezek a „néma jelek” jelentős hatással lehetnek arra, hogyan ítélnek meg minket mások. Gyakran előfordul, hogy amikor valaki meglátja a róla készült képeket, meglepődik: egy olyan „én”-nel szembesül, amely eltér attól a képtől, amelyet eddig önmagáról kialakított.
Terápiás szempontból hasznos lehet összehasonlítani a beállított és a spontán készült fotókat, valamint azokat, amelyeket különböző emberek készítettek rólunk. Ez segíthet felismerni az eltéréseket abban, ahogyan különböző szemszögekből érzékelnek minket, és akár rávilágíthat arra is, milyen kapcsolat fűz bennünket az adott fotósokhoz. Érdemes elgondolkodni azon is, vajon mennyiben változtatnánk meg a testtartásunkat, arckifejezésünket vagy viselkedésünket, ha hirtelen tudatosulna bennünk, hogy éppen fényképeznek minket.
A fotóterápiás önarcképkészítéssel szemben, ahol a páciens maga dönt a képei elkészítéséről, itt a fotós az, aki meghatározza, mikor, hogyan és milyen céllal készül egy kép. Így a páciens kevesebb kontrollal rendelkezik a végeredmény felett, még beállított képek esetében is. A fotók egyfajta hatalmi dinamikát is tükröznek: a fotós – akár tudatosan, akár nem – „birtokba veszi” alanyát, egy pillanatra kisajátítva a róla alkotott képet.
Terápiás feladatként kiadható, hogy a páciensek készítsenek új képeket magukról, vagy kérjenek meg különböző embereket, hogy fotózzák le őket. Ezután érdemes összehasonlítani ezeket a képeket a korábban készült egyéni, csoportos, spontán és beállított fotókkal. Sőt, ha szükséges, egyes képeket akár újra is lehet készíteni, hogy nyomon követhessük az esetleges változásokat a terápiás folyamat során.
Példa
Egy nő egyszer elmesélte nekem, hogy végül szakított a barátjával, mert…
„Túl sok manipuláció volt a részéről a múltban. Bármit tett, azt másként, mint manipulációként, szinte lehetetlen volt értelmezni. Meggyőződése volt, hogy azonnal össze kellene házasodnunk, várakozás nélkül – egyszerűen azért, mert nem akart egyedül maradni a válása után. Ahogy teltek a hetek, egyre világosabbá vált számomra, hogy valójában képtelen arra, hogy valóban elköteleződjön egy másik ember mellett.
Lassan teljesen kimerített. Felemésztette az érzelmi energiámat, a türelmemet, mert minden erőmet arra kellett fordítanom, hogy megnyugtassam őt. De tudod, mi volt az a pillanat, amikor végleg elhatároztam magam?
Egyszer kiterítettem az összes közös fotónkat az ágyamon. Megdöbbentem. Rájöttem, hogy minden egyes képen – akár mások készítették, akár egy önkioldós felvétel volt – mindig a nyakamat szorongatta. Nem szándékosan, nem durván, de birtoklóan. Fojtogatóan. Mintha kapaszkodna belém, mintha nem akarna elengedni.
És ekkor minden a helyére került. A barátaim korábban is mondták: »Hú, hogy rád van tapadva!«, de én soha nem értettem, mire gondolnak. Csak amikor egyetlen pillanat alatt megláttam az összes fotót együtt, akkor döbbentem rá, hogy mit üzennek. Hogy mit éltem meg valójában mellette. És akkor már tudtam, hogy nincs tovább.”
3. ÖNARCKÉPEK
Azok a fényképek, amelyeket az emberek saját magukról készítenek, külső beavatkozás nélkül – vagyis az önarcképek –, lehetőséget adnak arra, hogy felfedezzék, kik is ők valójában, amikor senki sem figyeli, ítéli meg vagy irányítja őket. Legyen szó egy tanácsadói ülésen készült képről vagy egy „házi feladatként” készített és összegyűjtött fotósorozatról, minden egyes kép egy külső befolyás nélküli, önálló utazás bizonyos személyes aspektusok felfedezésére.
Mivel az önértékelés, önismeret, önbizalom és önelfogadás kérdései számos páciens problémájának gyökerét jelentik, rendkívül erőteljes és terápiás szempontból értékes lehetőség, ha valaki külső hatások nélkül láthatja önmagát. Az önarcképek közvetlen, nem verbális szembenézést tesznek lehetővé önmagunkkal, ezért érdemes ösztönözni a használatukat. Gyakran mély érzelmi reakciókat váltanak ki, ezért a terápiában gyors és hatékony eszközként alkalmazhatók a belső munka elmélyítésére.
Ha egy páciens megfelelő támogatást kap ezekben a különösen sérülékeny pillanatokban – amikor önmagával találkozik a fotókon –, akkor saját képei segítségével belső párbeszédet indíthat el. Ez a folyamat lehetőséget nyújt számára arra, hogy megfigyelje, milyen érzéseket vált ki belőle mindez, anélkül hogy bárkinek magyarázkodnia kellene. Mivel ilyenkor a racionalizálás védelmi mechanizmusai nehezebben lépnek működésbe (hiszen nincs más, akire a felelősséget háríthatná), az önarcképek segíthetnek a mélyebb önismeret kialakításában.
Ha pedig ezeket a belső találkozásokat egy terapeuta kíséri, aki jól ismeri a páciens személyes történetét és problémáit, akkor még tisztább, „élesebb” kép rajzolódhat ki róla – önmaga számára is.
Példa
Lee több mint hét éve volt HIV-pozitív, amikor beállt ehhez a fényképhez (2. ábra).
Figura 2 ©2004, copyright Judy Weiser
Elmagyarázta:
„Gyerekkoromban szép volt az életem. Tisztán tartottak, melegen öltöztettek és megetettek. A szüleimtől feltétel nélküli szeretetet kaptam. Gondtalan és édes volt az életem. Az elsők között tudtam meg, hogy HIV-fertőzött vagyok, még a betegség kezdeti időszakában, amikor senki sem tudta pontosan, hogy mi ez, és főleg azt nem, hogyan lehet megelőzni. Így hát én sem tudtam, hogy kockázatot vállalok. Amikor közölték velem, hogy hamarosan az AIDS végső stádiumába kerülök és meghalok, jeges rémület futott végig rajtam. A szívem megdermedt a félelemtől. Úgy éreztem, mintha megerőszakoltak volna. Egy halom szörnyű érzés kavarodott bennem, és egyszerűen nem volt igazságos – hiszen én nem tudtam semmiről. Ha tudtam volna, megvédtem volna magam.”
„Miről szól ez a fénykép? Amikor először megkaptam a diagnózist, pontosan úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki kétségbeesetten kiáltja: ‘Anyát akarom!’ Komolyan, ez volt az első gondolatom. De ő már régen meghalt, így nem volt senki, aki hazavárt volna, nem volt anyai ölelés, ahová visszamenekülhettem volna. A párom már meghalt, a családom pedig kitaszított, amikor megtudták, hogy meleg vagyok. Nem tudják, hogy AIDS-es vagyok, és nem is fogom megadni nekik azt az örömet, hogy ezt megtudják – csak hogy azt mondhassák, ez Isten büntetése. A barátaim megértenek, de nincsenek felkészülve a halálom gondolatára – ahogy én sem! Még nem állok készen – és nem tudom, valaha készen állok-e majd.”
„Valahányszor erre gondolok, egyre jobban megrémülök. Muszáj találnom egy biztonságos helyet, ahol fellélegezhetek, és egy kis időre elfelejthetem az AIDS-et. Néha egy barátom házába megyek pihenni, de csak rövid időre. Így amikor egy konferencia miatt ebben a motelben jártam, és megláttam a szobában egy kiságyat, hirtelen eszembe jutott, hogy valaha olyan kicsi voltam, hogy elfértem benne. Amint megláttam, tudtam, hogy bele kell feküdnöm. Nem gondolkodtam – csak belemásztam. És tudod mit? Olyan biztonságban éreztem magam ott…”
„Másnap megkértem a barátomat, hogy jöjjön el a szobámba a fényképezőgépével, és újra megcsináltam ezt a jelenetet, hogy emlékezhessek erre az érzésre. Emlékezhessek arra, hogy létezett egy idő, amikor boldog voltam, amikor nem voltak gondjaim, amikor tiszta volt az életem, és fogalmam sem volt arról, mi az a halál. Néha előveszem ezt a képet, és eszembe jut, milyen érzés volt nem félni semmitől – és ettől egy kis időre tényleg jobban érzem magam…”
4. A CSALÁDI ALBUM ÉS EGYÉB FÉNYKÉP-BIOGRÁFIAI GYŰJTEMÉNYEK
A fényképalbumok és más családtörténeti fényképgyűjtemények összefoglalják az egyéni fényképek három fő típusát: azokat a képeket, amelyeket emberek készítettek, azokat, amelyek emberekről készültek, és az önarcképeket, amelyek az előző kettő ötvözetei. Amikor azonban ezek a képek egy albumba rendezve narratív egységet alkotnak, új életre kelnek, és egy nagyobb történet részévé válnak. Egy ilyen fényképes gyűjtemény hatása sokkal átfogóbb és mélyebb, mint bármelyik önálló képé – ez egy olyan aspektus, amelyet a többi fotóterápiás technika nem hangsúlyoz ennyire.
A fotóterápiában ezért kiemelten fontos a családi fényképekkel való munka, bár lehetőség van arra is, hogy az egyes képtípusokat külön-külön vizsgáljuk. Az albumok megörökítik a család életének különleges pillanatait, helyszíneit, valamint azokat az embereket (és állatokat), akik fontos szerepet játszottak benne. Egy album nemcsak az egyes családtagokat mutatja be, hanem azt is, hogyan illeszkednek egy nagyobb egészbe, a családi rendszerbe. Így az album nem csupán egyéni portrék sorozata, hanem a család összetartozásának és közös történetének lenyomata is.
A családi album gyakran egyfajta „metaforikus otthonként” is funkcionál, amely az identitás alapjává válhat. Az album készítői általában a család legboldogabb pillanatait örökítik meg, ezzel azt az illúziót keltve, hogy „a dolgok mindig így voltak”. A valós családi kapcsolatok azonban ritkán ennyire ideálisak.
A narratív-konstruktivista megközelítés szerint minden történet egy gondosan megválasztott mondatsor eredménye, ahol a szavak jelentése az előzőkből következik és a következőkhöz kapcsolódik. Ha ebben a logikában a „szavakat” „fényképekre” cseréljük, könnyen belátható, hogy a családi album inkább egy szubjektív történetmesélési eszköz, semmint objektív családtörténeti dokumentum. Az album ugyanis annak a személynek a nézőpontját tükrözi, aki összeállította – más családtagok ugyanazokkal a képekkel teljesen eltérő történetet mesélhetnének el.
Ezért a családi album nem egy „valódi” és teljes körű feljegyzés a család kollektív identitásáról, hanem egy személyes nézőpontot tükröző narratíva. Mivel az albumok idealizált képet festenek a család történetéről, terápiás szempontból nagyon hasznos lehet arra kérni a pácienseket, hogy „építsék újra” az albumot a saját szemszögükből. Ha a fényképekhez saját emlékeiket és érzéseiket társítják, az segíthet új nézőpontokat felfedezni, amelyek gyakran eltérnek a többi családtag emlékeitől és értelmezéseitől.
Az albumokban gyakran ismétlődő tematikus minták fedezhetők fel. Nemcsak az számít, hogy milyen képek kerültek bele, hanem az is, hogy kik és milyen események maradtak ki. A „hiányzó” személyek, a kimondatlan titkok és elhallgatott történetek sokszor terápiás szempontból jelentősebbek lehetnek, mint a ténylegesen látható tartalom. Egy rendszerszemléletű terapeuta számára a családi albumok különösen gazdag forrást jelentenek az interperszonális dinamikák feltárásában. Olyan mintázatokra világíthatnak rá, mint a családtagok közötti fúzió vagy differenciálódás, a háromszögesedés, a nemi szerepelvárások, a megoldatlan konfliktusok és a családi „forgatókönyvek”, amelyek gyakran generációkon átívelnek.
A családi albumok egyben a létezés bizonyítékai is. Gyakran túlélnek bennünket, megőrizve egy-egy korszak pillanatait, és bemutatva a világot, amelyben egykor éltünk. A fényképek segíthetnek az élet áttekintésében és újraértelmezésében, támogatva az emlékezést és a múlt feldolgozását. Az albumok révén az emberek új perspektívát nyerhetnek, megérthetik jelenlegi érzéseiket és kapcsolataikat, valamint visszanyerhetik az életük értelmét és célját.
Példa:
Egy fiatal nő, Elaine, hozott nekem egy fényképet a saját családi albumából (3. ábra) válaszul a kérdésemre, „mesélje el nekem a gyermekkorát a fényképek segítségével”.
Ő meséli:
„Ez a fénykép különösen sokat jelent számomra, több okból is. Tetszik a közelség érzése – ahogy hárman, édesanyám, a nővérem és én (akkor ötévesen) egymáshoz simulunk. A kép egy évvel azelőtt készült, hogy a szüleim elváltak, és ez az egyetlen dokumentumom egy „igazi” családi kirándulásról. Különösen érdekes számomra, hogy édesanyám szeretettel néz a fényképészre – apámra –, amit más képeken ritkán láttam. A fotón mi hárman (vagy inkább négyen) egy összetartó család benyomását keltjük – bár tudom, hogy ez egy idealizált, sőt hamis kép. Ennek ellenére még mindig tetszik.”
A kép elemzése közben beszélgettünk mindannyiunkról, a környezetről, az érzésekről és az emlékekről, amelyeket felidézett bennem. Míg én inkább a nagyobb részletekre koncentráltam, addig észre sem vettem az apróságokat – például egy cipőt vagy egy fűcsomót. Ekkor Elaine hirtelen megállt, és dühösen figyelni kezdte a lehajlott újságot, amely a köveken hevert, a kép bal oldalán.
„Eddig idealizált szemmel néztem ezt a képet, de amikor észrevettem az újságot anyám mellett, a perspektívám hirtelen megváltozott. Ahogy egyre inkább belegondoltam ennek a tárgynak a szimbolikus jelentésébe, egyre nyugtalanabb lettem. Lehet, hogy édesanyám valójában nem is volt teljesen jelen velünk azon a kiránduláson? Lehet, hogy inkább olvasott, mint hogy velünk töltötte volna az időt? Rájöttem, hogy mindig is vágytam egy olyan anyára, aki a szellemi élete helyett a szülői szerepét helyezi előtérbe – és aki valóban szereti apámat. A haragomat az újságra zúdítottam, mert megbontotta azt az illúziót, hogy ez egy boldog és meghitt családi pillanat volt.”
Amikor megkérdeztem Elainet, mit gondolna, ha az újságot egyszerűen eltávolítanánk a képről, ő így felelt: „Nem lenne igazságos, mert így a kép a valóságot tükrözi.” Pár hónappal később azonban, amikor egy kollázst készített régi fényképekből édesanyja születésnapi ajándékaként, egy ideig gondolkodott azon, hogy eltüntesse-e az újságot. Végül mégis megtette. „Részben azért, mert a kollázs mérete miatt nem fért volna el, de leginkább azért, mert úgy döntöttem, hogy tiszteletben tartom a saját látásmódomat – akár valós, akár nem.”
5. PROJEKTÍV FÉNYKÉPEK
Hasonlóan ahhoz, ahogyan a napellenzőn keresztül nézve a világot, amelynek hatásai olyan ismerősek, hogy már észre sem vesszük őket (egészen addig, amíg el nem távolítjuk őket), az emberek a körülöttük lévő világot is hasonló, tudattalan „lencséken” keresztül látják. Ezek a lencsék automatikusan szűrik mindazt, amivel találkoznak – beleértve a saját érzékeléseiket, gondolataikat és érzéseiket – miközben teljesen tudatlanok ezekről. Hasonlóan, bármilyen fénykép megtekintése olyan érzéseket és érzelmi reakciókat vált ki, amelyek az adott személy belső térképéből, a valóság térképéből vetülnek, és meghatározzák, hogyan értelmezik, amit látnak. Így tehát a fénykép „igazsága” nemcsak magában a fényképen rejlik, hanem inkább abban az absztrakt, kevésbé kézzelfogható interfészben, amely a fénykép és a megfigyelő között létezik – azon a „helyen”, ahol minden egyes személy a saját egyedi reakcióit formálja arra, amit lát.
Ez a folyamat minden interakcióra vonatkozik, amikor az emberek fényképekkel (vagy fényképezőgépekkel) találkoznak, és segít megérteni, hogyan és miért érzékeljük a fényképek jelentését. Mivel egy fénykép esetén lehetetlen objektív igazságot találni, soha nem lesz két megfigyelő, aki ugyanazt a jelentést vonja le ugyanabból a fényképből. Ezt a technikát „Fotó-Projektíveknek” nevezték, mert az emberek mindig saját jelentést vetítenek a fényképre – ez egy teljesen egyedi módja annak, ahogyan fényképet látunk.
Ezért a páciensek reakciói a fényképekre rendkívül hasznosak, mert segítenek a terapeutáknak, hogy hogyan építik fel a páciens valóság térképét. Ez igaz nemcsak a saját fényképeikre, amelyeket ők készítettek, vagy a családi albumokban található képekre, hanem bármilyen más fényképre is, amelyet a terapeuta választott, különleges okokból vagy terapeutikus célokkal – például újsághirdetések, képeslapok, reklámok, könyvborítók stb.
A „fotó-projektív” technika inkább más technikák része, mint önálló eszköz, de külön kell tárgyalni, és előnyös, ha először a terapeuták sajátítják el. A fotóterápia fotó-projektív folyamata során nem létezik helytelen módja annak, hogy valaki megnézzen egy fényképet, vagy helytelen válasz erre; nincsenek rossz válaszok (sem a sajátok, sem mások válaszai). A helyes és helytelen fogalmai teljesen relatívvá válnak, mert a fényképre adott válaszokat inkább azok tartalmáért, mintsem helyességükért fogadják el. Mivel minden értelmezés helyes annak a személynek a szempontjából, aki adja, ez a technika különösen hasznos eszközzé válhat az önismeret és az önmegerősítés elősegítésére – különösen azok számára, akik már régóta hozzászoktak ahhoz, hogy megkérdőjelezzék vagy leértékeljék a saját érzékelésüket.
Mivel a fényképhez való jelentés hozzáadása inkább érzelmi, mint vizuális, nem meglepő, hogy a fényképek gyakran mély emlékeket, erős érzéseket és tudattalan szintű tartalmakat váltanak ki. Bár az emberek ritkán állnak meg, hogy elgondolkodjanak, miért és hogyan történik ez, ez a projektív fotó munkának a fő célja és rendeltetése.
A projektív fotóterápia technikái ideális módot kínálnak arra, hogy a betegek biztonságosan kapcsolatba lépjenek saját személyes, társadalmi, családi, osztálybeli és kulturális „szűrőikkel”, anélkül hogy leértékelve, lekicsinyelve vagy megítélve éreznék magukat mások által, akik más „szűrőkkel” rendelkeznek. A terápiás üléseken, ahol különösen fontos a világos kommunikáció, hasznos lehet segíteni a betegeket abban, hogy felismerjék: az ő saját módjuk, ahogyan értelmezik a világot vagy mások cselekedeteit, nem az egyetlen lehetséges mód. Ha elfogadjuk, hogy sok ember különböző módon láthat egy fényképet (mindenki a saját szemszögéből), akkor elgondolkodhatunk azon, hogy ez a különbözőség minden mindennapi interakcióban megnyilvánulhat, amikor másként csinálunk dolgokat, mint mások (mindenki a másikat figyelve).
A változás csak belülről indulhat el; csak akkor, ha felismerjük, hogy többféleképpen is láthatjuk a saját helyzetünket, akkor találják meg a betegek azt, ami segíthet nekik más szemszögből tekinteni a dolgokra. Ahhoz, hogy a páciensek a kívánt változásokat elérjék (különösen a kisebbséghez tartozó, jogfosztott osztályok vagy faji, illetve más eltérő helyzetű csoportok tagjai), a fotóterapeutáknak először meg kell próbálniuk a világot az ő szemükkel nézni (és felfedezniük a valóság egyedi szűrőit, amelyek szelektíven meghatározzák az ő sajátos jelentéseiket, még akkor is, ha ezek nem mindig nyilvánvalóak a terapeuta számára).
Példa
Amikor egy asztalon több fénykép volt szétszórva, egy nő egy olyan fényképet választott, amelyen egy személy egy vonat ablakán keresztül néz kifelé, mert ez volt az, ami a leginkább érzelmileg megragadta a figyelmét (4. ábra).
Figura 4 ©2004, copyright Judy Weiser
„Ez a fénykép különösen megfogott, ezért felvettem az asztalról, hogy közelebbről megnézhessem. Egy olyan személy fényképe, aki egy törött ablakon keresztül néz kifelé. Az ablak tükröződésében fák láthatók. Az ablak körüli falak acélból vannak, és vonalak találhatók rajtuk. Az én gondolataim: Vajon ez egy vonat? Egy épület? Egy börtön? Valamilyen módon a börtönben dolgozó férfiakra emlékeztetett, akikkel dolgoztam. Távol voltak otthonról, és bár fák voltak körülöttük (ez egy őslakos igazságszolgáltatási rendszer volt, amely hagyományos rehabilitációs módszereket alkalmazott), mégis börtönben voltak.
Ezek a gondolatok mellékesek. Tudtam, hogy azért választottam ezt a fényképet, mert valamilyen módon rólam szólt, nem pedig valaki másról. Csak nem voltam biztos benne, mit mond nekem. Egy kicsit időt kellett töltenem vele, hogy megértsem, mit jelent. Az ablakban lévő arc fáradtnak tűnt, és úgy éreztem, hogy én is ugyanezt érzem. Tíz éve vagyok iskolában, és egyszerűen fáradt vagyok. Fáradt vagyok a napi küzdelmektől a pénzért, az időért, az egészségért. Fáradt vagyok attól, hogy folyamatosan küzdenem kell azért, amiben hiszek. És… hát… egyszerűen fáradt vagyok. Hét éve nem volt szabadságom.
„Miért a törött ablak? És hol van az ember?” Úgy éreztem, hogy az ember egy vonaton van, ami egy börtönhöz hasonlít. Valahová mennek, de nem szállhatnak le, amíg a vonat meg nem áll (pont úgy, ahogy én éreztem magam az iskolában). Az egyetlen kapcsolat a külvilággal a törött ablak (mint a kis pillantásaim az életre… séta a parkban, kávé a barátokkal, meglátogatni embereket).
Az emberek nem nyomorultak. Csak fáradtak. Tudják, hogy a vonaton kell maradniuk, és nem szállhatnak le, amíg el nem érnek a végére, ami éveken át tartó út lehet. Így érzem magam. Nem terveztem, hogy ilyen sokáig iskolában maradjak. A szívemben nem vagyok egyetemista. Művészeti diplomát szerettem volna szerezni, más tudást megszerezni, és talán gyerekkönyveket írni. És itt vagyok tíz évvel később, ugyanazon a vonaton ülve.
Majdnem elfelejtettem, hogyan élhetek egy olyan világban, amely nem tele van annyi érzéssel, ami elszigetel, és olyan feladatokkal, mint az írás (akadémiai, nem kreatív), a jegyek (a vélemények teljesen zűrzavart keltenek bennem, és megfagyasztanak), bizonyos professzorok hidegsége (ha az emberek egy bizonyos távolságra tartanak, megőrizzük a hierarchiát), és a hosszú pihenés hiánya, amit csak azért kellene eltölteni, hogy elengedjem a gondolataimat.
A képre vonatkozóan azt mondhatnám, hogy valamilyen módon fojtva érzem magam, mintha kényszerítve lennék. Látom a fákat, de nem érhetem el őket. Látom a vonat-börtön külsejét, de nem szállhatok le, amíg az utazás be nem fejeződik. Akkor szállhattam volna le, amikor akartam, de akkor nem ott lettem volna, ahol lennem kellett. Le kell szállnom a megfelelő helyen, és így el kell szenvednem ezt az elidegenítő utazást. Mindezt meglehetősen tanulságosnak és szomorúnak találtam egyszerre. Mert végül is a vonat továbbra is halad az útján.”
Négy évvel azután, hogy leírtam mindezt, újra elolvastam a szavaimat, és miután ismét megnéztem ugyanazt a fényképet, hozzáfűztem: „Most, amikor újra elolvasom a fényképre vonatkozó gondolataimat, amit egy vonatutazásnak láttam, rájövök, milyen boldogtalan voltam diplomásként abban a különleges időszakban és az adott intézményben. Mégis valamilyen módon volt valami, ami azt éreztette velem, hogy ‘muszáj’ maradnom. Ez egy ‘kellene’, és nem egy ‘akarom’ volt, ami miatt az élmény egy börtönbüntetésnek tűnt.
Egy kis idővel a (személyes) fotóterápiás felismerés után, nagy bátorságra volt szükségem, de kiléptem az addigi programomból, és folytattam a klinikai munkámat. Azonnal éreztem, hogy egy teher lekerült rólam, és újra kint voltam az erdőben a fák között. Most egy szakirányú programban vagyok, de ez egy ‘akarom’, és nem egy ‘kellene’, és már nem érzem úgy, mintha a vonaton lennék. Most úgy érzem, mintha időnként utaznék a vonaton, de most élvezem a tájat, és tudom, hogy bármikor le tudok szállni és körülnézni, amikor szükségem van rá.”
Mivel mind az öt technika egy összefüggő rendszer, nehéz őket öt különálló részekre bontani, mivel mindegyik technika valójában részben „formálódik” és részben „összeilleszkedik” a többi technikával. Így a legjobb módja, hogy ezeket a technikákat hatékonyan alkalmazzuk, ha kreatívan kombináljuk őket.
További információkért látogassa meg a következő weboldalt: www.phototherapy-centre.com
Megjegyzés: Az összes fénykép ebben a cikkben szerzői jogvédelem alatt áll, “©2004, szerzői jog Judy Weiser”, kivéve, ha másként van jelezve.
EN 
HU